Jobb a magányos út, mint a rám kényszerített

A fojtogató csend már nekem, aki introvertált is túl sok. Bárhová megyek, mint egy kísértet...mint egy szellem. Már nem számolom a napokat, mert tudom, hogy ez még nem a vége....a látszat ellenére sem.

Vajon mikor látok újra mosolygós arcokat? Mikor nevetek újra én? Vajon hihetek újra a szabad életben vagy a rám kényszerített történelem újabb hullámokban újra megismétli majd önmagát?

Magányos úton érzem magam, de még ez is jobb nekem, mint a nem önként választott. Olyan, mintha csak álmodtam volna, hogy valaha a világ még normális volt.

Ugrásra készen állok az ismeretlen peremén. Itt várok tovább a jelre....a hulló csillagomra. Az ábrándjaim és én itt még jól megvagyunk egymással....jobb társaság híján. 

Észre sem vettem, hogy lement a nap és a sötétben rajtam kívül más is áll itt. Némán. Van nálam gyufa. A láng fényében egy sápadt arcot világítok meg. 

Ki vagy te? - kérdezem.

Nem emlékszem már....csak arra, hogy valaha elvesztettem a reményt, ezért jöttem ide. - mondja.

És együtt állunk tovább a peremnél, a semmi közepén a világ láncaitól szabadon. Légszomjunk után úgy tűnik, hogy nem lehet elég mélyeket lélegezni. Csak élvezzük a levegőt, mosollyal az arcunkon és hallgatjuk a csendben a tömegek néma üvöltését. A susogó levelek között mi halljuk mire vágynak a némává fagyott zord világban:

Nincs konfliktus, nincs félelem, nincs tudatokért vívott háború, nincs lánc. 
Csak a béke és az igazság!

Ezt keressük mi is és ők is....némán a hanggal a fejünkben: 
Igen...el fog jönni a játék vége, amiben részt veszel és ez lesz a legemlékezetesebb utad.