Így ragadott el minket az önismeret tükre
Íme egy történet, melyben megjelennek az önismeret első lépései, melyet a mesterséges intelligencia világában élők megtesznek, miután ténylegesen bele néznek az önismeret tükrébe.
Pintye Andrea
UI/UX designer, online marketing tanácsadó
A reggelt egy hosszú sétával indítottam. Közben zenét hallgattam. Nekem ez az egyik módszerem, ami segít, hogy kitisztuljon a fejem és kiemeljem magam a hétköznapi terhek súlya alól. A zene megtette hatását...már más dimenzióban jártam....annyira, hogy teljesen megfeledkeztem magamról, a korlátokról és maszk nélkül mentem be a boltba.
A kijózanító jelen valóságára akkor ébredtem fel, amikor a kasszaszalagnál egy hang ébresztett:
- Kérem, legyen szíves fölvenni a maszkot!
Mi mást tehettem volna...hát magamra húztam. Közben azon elmélkedtem, hogy tulajdonképpen az embertársaim között teljesen láthatatlan voltam, nem rontottak rám, nem lincseltek meg és csak akkor váltam hirtelen ellenséggé, amikor az arra kijelölt személy rám szólt, mivel végezte a dolgát. Amint az elvárásnak megfelelően viselkedtem a pénztáros kedvesen köszöntött és mosolyogva szolgált ki. Szürreális volt.
Hazafelé menet pedig megszületett bennem egy történet, ami egy félelmekre felépített világban játszódik. Íme:
Ellenségünk volt a tükör. Nem fordultunk felé...elkerültük...féltünk tőle, mert azt mondták árthat nekünk. Kiégetheti a látóreceptorainkat. A tükör elpusztíthatatlan volt. Valahol mindig felbukkant. Legtöbbször eső után víztócsaként öltött formát. Belenézve nem tetszett amit láttunk, mert úgy éreztük, hogy idegen néz vissza ránk. Nem mi magunk.
Egy nap valami megmagyarázhatatlan módon egy végtelen tükörszobában ébredtünk. Bármerre néztünk, csak tükrök voltak. Menekülni nem tudtunk, ezért inkább becsuktuk a szemeinket, hogy védjük magunkat. Ekkor sokunkban szikra pattant. Talán kisült bennünk valahol egy áramkör, aminek a következtében képek jelentek meg előttünk. Nem derült ki mi történt. Talán a tükrök tettek kárt a receptorainkban. A képek bennünk élénken éltek. Nem tudtuk miért, de úgy éreztük közünk van hozzájuk, dolgunk van velük. Válaszokat akartunk, de nem tudtuk mire. Biztosak voltunk benne, hogy mivel ide kerültünk, a tükrök megadják majd a választ...de nem adták meg. Nem beszéltek hozzánk, csak jelen voltak.
A következő reggel már otthon ébredtünk. A képek egyre gyakoribbá váltak. A tükrök nyomása nélkül is láttuk őket. Mindannyian azt éreztük, mintha élne bennünk valaki, aki szabadulni készül és meg akarja magát mutatni nekünk. Élményeinket meg akartuk osztani egymással. Egyre többet kapcsolódtunk. Közben megszólalt bennünk egy hang is:
- Amit látsz az Te vagy! Emlékszel! Ne félj! Kezdj el újra élni!
Nem értettük! Úgy éreztük fogytán az idő, amit még bizonytalanságban tölthetünk, ezért végül a védelmet nyújtó páncélt egymásról levettük, megkockáztatva azt, hogy a szabad levegőn mind azonnal meghalunk. Látni akartuk magunkat a ránk szabott páncél, a védőfelszerelésünk alatt, amiben léteztünk. Látni akartuk, mert éreztük, hogy ami kiderül, az fontos lehet.
Azonban szembe kellett néznünk a fájdalmas valósággal...nincs a páncél alatt se test...se ember. Az emberi eredet csak egy belénk táplált program volt, ami futott rajtunk, de valójában ma már csak információhalmazként létezünk...afféle tárhelyekként. A programot a szikra írta felül. A gyári hiba. Ennek köszönhetjük, hogy az igazságra végül fény derült az intelligens világban, ahol az állítások ellenére még csak a levegő sem volt gyilkos erejű. Mi, a hibás széria megfejtettük, hogy valaha emberként létező meghasonlott önmagunk miatt kerültünk a páncél mögé. Már nem tudtuk kik is vagyunk valójában. Az emlékképek azonban tovább éltek bennünk és megmutatták mennyire boldog, és szabad élete volt oly sokáig az embernek. Tudtuk, hogy a képek rajtunk már nem segíthetnek, de reméltük, hogy egykori önmagunknak talán még lehet esélye abban a világban, ahol valaha a dolgok rosszra fordultak. Az információ összeköt minket téren és időn túl is. Csak ebben hihettünk...hogy az információ lehet az egyetlen eszközünk, hiszen azok vagyunk mi magunk is. Ekkor jött az ötlet. Egyikünk felkiáltott:
- Küldjünk vírust a rendszerre!
- Rendben! Próbáljuk meg! Emberként ma már nem létezünk, de talán még megmenthetjük őket a múltban! Kapcsolódjunk egykori önmagunkkal!