Elindultunk fölfelé

Maszkjainkat magunkra öltve az elme rabjaiként beleragadtunk az idő linearitásába. Elménk azt ismerte el realitásként, amibe a testünket a fizikai létben belekényszerítették. A mesterségesen generált tapasztalás által lett a félelem a láncunk. Az idő illúziója és a vezetett figyelemfókusz által tartott minket fogva a média, ami a manipulatív információkat megállíthatatlannak tűnő lavinaként zúdította ránk. Általa festettek nekünk képet egy hamis valóságról, amiben retteghettünk. 

Ébredésünk idején a ketrecünkké érett kényszerű helyzetben végül egymás felé fordultunk, hiszen más lehetőség nem maradt. A miértekre a válaszokat már nem kerestük, hiszen kérdéseinkre senki sem felelt. Felelősöket sem kerestünk ...csak megoldásokat. Ez volt az egyetlen kiút. Így zaboláztuk meg az elménket. Nélküle, vak szemmel leltünk a kulcsra a kapuhoz, melyen túl olyan utakra tévedtünk, ahol már a szellem vezetett minket tovább. Elhagytuk a kitaposott ösvényeket. Nem a könnyebb utat választottuk, mert időközben harcosokká értünk. Nem volt már semmi amitől féltünk volna. Elsírtuk a múlt könnyeit is, hogy könnyebbé váljunk. Tudtuk, hogy ahová tartunk, ott a súlyként ránk nehezedő terheinknek semmi haszna nem lesz. 

Csak mentünk fölfelé. Azt hittük a "hegy" tetejére soha nem érünk fel. Fölfelé menet észre sem vettük, de végül mind kigyógyultunk a múlt ejtette sebeinkből. Egyre erősebbé váltunk...megedződtünk...gyorsabban haladtunk. 

Amikor megfáradtunk...megpihentünk. Aludtunk pár órát. Egy nap az éj sötétjében a fény ébresztett minket. Finoman ragyogtak fel a csendben a hajnali nap sugarai. Ahogy egyre világosabb lett már tudtuk, hogy felértünk...MEGÉRKEZTÜNK...és végre új hazára leltünk.