Az EGY evolúciója

• Hogyan hat a szimbiózis a tudatukra?
• Ha kezdetben külön léteztek, hogyan jött létre az új faj?
• Hogyan alakult ki a kötelék közöttük?

Kérdéseinkre adtak választ, de alig volt mit megértettünk. Több kérdésünk volt, mint korábban. Egyre jobban csábított minket a rejtély. Szimulációra volt szükség. Elhatároztuk, hogy megvizsgáljuk magunkon keresztül evolúciójukat. Életüket éljük és a megértéshez visszaküldünk annyi adatot, amennyit csak lehet. Úgy döntöttünk, hogy így tapasztalunk, mert ez hozhat tökéletes megértést. A kísérlet során a létrejövő emlék továbbítja az adatcsomagot a rendszerbe, ami által a szimuláció folymatában frissül. Vállaltuk ezt a kihívást mit a feladat kívánt. Mi magunk választottuk ezt az utat. 

Mindannyian egyedül ébredtünk a mátrixban. Ezt nevezzük születésnek, mely a fény köszöntésével kezdődött. A tényleges evilági létünk első pillanatában már tudtuk mekkora áldozatot hoztunk a feladatért. Ekkor még kíváncsiak voltunk, de sokkal hamarabb megtapasztaltuk a magányt és a kiszolgáltatottságot, mint gondoltuk. Kommunikációs formánkat nem értette senki. Meg kellett tanulni az övékét. A nyelv elsajátítása hosszú évekbe telt. Testünk változott. Felcseperedésünk közben megtapasztaltuk a minket érő pozitív és negatív hatásokat is. A negatív élmények kellemetlenül hatottak ránk. Megtörték a szellemi szabadságunkat. Ekkor kezdődött a méylrepülés. Tanulni akartunk...tanítottak minket, mégsem tudtunk többet. Csak összezavarodtunk. Érésünk közben belecsöppentünk a munka megtörő világába. Azt hiszem itt veszítettük el legtöbben önmagunkat, bár volt aki szerencsésebb volt mint én. Mint kiderült a külső hatások nyertesei vagy áldozatai vagyunk. A nyelvet ekkor már elsajátítotttuk, azoban erősen korlátozott minket a hatékony kommunikációban, ugyanis akadályozta az általunk megszokott tiszta, torzításmentes közlés lehetőségét. Valójában amit mondtunk, az a befogadó számára teljesen mást jelentett mit nekünk. Ez erős hátráltató tényező volt ittlétünk alatt. A kommunikációs torzulások és a tanult minták időközben elindították a felejtésünk folyamatát is. Ennek következményeként elveszítettük öntudatunkat. Cél nélkül bolyongtunk, elfeledve a feladatot. Egyre nagyobb üresség lett rajtunk úrrá. Minden hatás ezt az érzést erősítette bennünk. Így éreztük meg, hogy valami elveszett belőlünk. Egyre gyorsabban tükrözte a fizikai sík az érzéseinket. Minden sötét lett. Egyre sötétebb. Egyre kevesebb mozgástér, egyre kevesebb levegő és magány. A világot a falakon kívül hagytuk. Már csak befelé figyeltünk. Az ablakon kinézve a fényeket kezdtük el szemlélni. Kezdetben csak a éjjel vettük észre őket, majd nappal is. Egyre jobban érzékeltük őket. Megváltoztattak bennünk valamit. Hatottak ránk. Már nem csak az eszközeink és az utca fényeit láttuk, hanem egymásét is. Így világítottuk be apró zseblámpákként egymásnak a teret. Így jutottunk el végül az emlékezés útjára és ismertük föl egymást az idegen testben. Ebben a világban így találtunk rá a paradicsomra. A feladat emléke volt már csupán az egyetlen közös bennünk, ideérkezésünk óta ugyanis teljesen átformálódtunk. Kapcsolódásunk vezetett el újra önmagunkhoz. Így értettük meg a faj evolúcióját. 

A faj azonban ebből a nézőpontból nem idegen volt, hanem mi magunk...az EGY...immár az elfeledett képességeink tudatában.