Az ember vagy él vagy fél. Középút nincs.

Az ember spirituális lény. Ezt én így tudom és így látom. Egyetlen lény sem képes tudatosan önmagára és önmaga eredetére ránézni, azt felfogni, kutatni. Önmagát önmagából rendezi a természet és az abban élők, így az ember is. A kettős mérce nem állja meg a helyét.

Az ember vagy él vagy fél. Középút nincs. Vagy aszerint él, ami ő maga, vagy fél. A fél-elem a szemlélet hiányosságaiból keletkezik.

Nagyon felemelő tud lenni, amikor az ember a tiszta , transzparens tudatosság szemével képes szemlélni, ránézni az életre. 

Szép és jó életet kiművelni se nem könnyű, se nem veszélytelen. Az élet szabályrendszere nagyon pontos  és nagyon érdekes is egyben. Nagyszerű. Nyílván, amikor az embert veszteségek érik vagy súrlódik erősen valahol, valamiben, ezt a nagyszerűséget ártalomnak, igazságtalanságnak véli. Azért fáj, mert a sors lehúzza a fátylat és az nagyon odaragadt valamiért. 

Ma elém került a Vidéken újrakezdők csoportban egy bejegyzés, ahol elhanyagolt földterületet varázsoltak kertté. Így jutott eszembe  megint a megművelés, ön-meg-művelés. Akivé (de senkivé emberi léptékben) váltam mára, az nem olyan művelésnek köszönhető, hogy hány könyvet olvastam el vagy hány színdarabot, operettet, filmet néztem meg valaha, vagy a mai napig. nem attól függ, mennyire fújtam kívűlről az iskolában vagy egyebütt tanultakat. Nem az emberi értelembe vett és mennyiségi kúlturális művelésről van szó. Nem arról a tanulásról, amelyik automatikusan felmondja az ismeretet. Hanem inkább arról, hogy felismertem és mai napig tanulom felismerni, hogy milyen az emberhez méltó élet. A cicám cicául él ( amennyire lehet megszelídítetten), a róka rókául. Jó dolog az, ha megtanulok spirituális emberként élni. 

Nem egyébért, önmagáért ezért a lényeges létezési formáért, ugyanis mitől maradhatnék egészséges és boldog, ha nem ettől? Mitől mástól? 
Jobb lenne félelemmentesen élni, illetve a félelmekkel mindig derűsen nézni szembe és azokat leleplezni. Ez lenne a művelés. Mint amikor az ember egy gyommal szembenéz a kertben és kihúzza. Ahányszor kinő oda, ahova a művelést elrontaná. Léte törvényes, haragudni rá teljesen fölösleges erőpocsékolás lenne. Csak eltávolítja. Szokták azt is mondani: néven nevezi. Vagyis megszólítja. Te most elmész utadra, nem itt a helyed. 

Rémképeinket is eltávolíthatjuk, azzal, hogy megértjük, megengedjük nekik, hogy keletkezhetnek, csak eloszlatjuk világos értelemmel azt, hogy árthatnak akkor is, ha nem kapnak táplálékot életerőnkből. 
Ugyanabból az életerőből táplálkoznak , mint a jó és szép képeink. Csak mivel zavarosak, félelmetesek. Nem kapcsolhatóak az addigi, kész képeinkhez. Mert nem lennének jól közöttük. Akár a gyom a virágos kertben. Nőhet a gyom (és ott nem is számít gyomnak) ott, ahol a helye van neki, háborítatlanul.

Ha az ember önmagát , önmagából rendezni szeretné és spirituálisan , a maga igazi eredete szerint szeretne élni, akkor ugyanazon minta alapján, ahogy az életerők rendezik az életet, ott, ahol ember még nem matatott bele, ugyanúgy rendezné be az életét, egészséges és boldog élete lenne. Mint egy szép és jó kert, amiben szabadon lehet virágozni és gyümölcsöt (magot) lehet hozni.
Félelemmentesen, bátran és világosan.
Hogyan lehet ezt? Úgy, hogy nem vezetjük félre magunkat afelől, milyen egy spirituális ember.